2007 augusztusa, püspöki kinevezése, illetve fölszentelése óta eltelt idő lehetőséget adott arra, hogy intenzív munkába kezdjen, sok-sok utazást téve felkeresse a világon szétszóródott magyar katolikus közösségek jó részét, megismerkedjen a külföldi magyarok hitéletével. Személyében – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaként, esztergom-budapesti segédpüspökként – az anyaország egyházának üzenete érkezett az elszakadt, külföldre települt magyarokhoz. Ezzel a rég óhajtott szorosabb kötődés, a lelki újraegyesítés is megvalósult szimbolikusan azzal a testtel, amelyből kiszakadtak. Az elmúlt hónapok tapasztalatának megismertetése az erdélyi olvasóval nem csupán az információ, a kommunikáció szempontjából fontos. Az utóbbi évtizedekben a Kárpát-medencéből talán sehonnan nem keltek útra s vándoroltak ki annyian, mint Erdélyből. Az emigráció, bár a szétszóratást asszociálja hozzá az ember, paradox módon mégis valamiféle újraegyesítéssel jár, hisz a különböző tájhazákból – Magyarország, Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja – érkezők újra egy közösséget alkotnak új hazájukban. E közösségek hordozzák magukban a hitükben és nemzetiségükben, nyelvükben való újraegyesülést, a megmaradás esélyét.

Máriás József: Az Európában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában tett főpásztori látogatás a püspök számára is rendkívül fontos esemény. Összevetése annak, amit a dokumentumokból már ismert és amit a valóság kínált. Induljunk ki az európai utakból, hisz ott már – lévén, hogy németországi főlelkészként, a Nyugaton élő katolikus magyarság előző püspökének európai delegátusaként – jobbára ismerős terepen mozgott.

Cserháti Ferenc: A Nyugat-Európában élő magyar emigráció kialakulásának évszázadokra visszanyúló története van. Korábban már Bécsben, Aachenben, Rómában, Krakkóban is szolgáltak magyar lelkészek. Egyházszerveződés szempontjából az 1945 utáni időben indultak olyan folyamatok, amelyek magyar egyházi közösségek kialakulásához vezettek. Ismeretes, hogy az azóta eltelt időszakban több hullámban érkeztek magyarok az egész Kárpát-medencéből a nyugateurópai országokba: 1945 után, az 1947– 48-as politikai fordulatot követően, aztán 1956-ban főleg politikai okokból, a hetvenes és a nyolcvanas években politikai és gazdasági motivációktól indíttatva. Ez utóbbiak közt igen nagy arányban találunk a kisebbségi elnyomás elől menekülő erdélyi származásúakat is. A katolikus egyház, elsősorban a Vatikán missziók, lelkészségek létrehozásával igyekezett megszervezni a kivándoroltak lelki ellátását, pasztorációját az igények és lehetőségek szerint. Ebben igen nagy segítséget jelentett Róma támogatása, később, 1970-től a befogadó országok egyházainak készsége. Fokozatosan alakultak a katolikus magyar missziók. Jelenleg Németországban tizenkettő, Ausztriában öt, Svájcban három, Belgiumban, Angliában, Olaszországban, Franciaországban kettő-kettő működik. Ezek hatósugarában több olyan magyar közösség létezik, amelyet rendszeresen vagy alkalmanként keresnek fel papjaink. Európában összesen 132 nagyvárosban tartanak magyar szentmiséket. A magyar lelkészek missziós tevékenysége összehangolásában igen értékes szerepet tölt be az Európai Magyar Papi Konferencia, a közös lelki napok rendszeres megszervezése, amely a kapcsolattartás, egymás tapasztalatainak megismerése és átadása, az elszigeteltség megszüntetése szempontjából is rendkívül hasznos. Miklósházy Attila püspök európai delegátusaként megismertem e központokat, az ott szolgáló lelkészeink áldásos szolgálatát. Az elmúlt esztendő alatt püspökként pedig ismét csak sokfelé találkoztam a magyar hívekkel: Rómában, Bécsben, Londonban, Párizsban, Baselben, Münsterben, Frankfurtban és még sok más helyen.

M. J.: Amerika – az Egyesült Államok és Kanada – katolikus közösségeinek története több mint egy évszázaddal ezelőtti időkre vezethető vissza. A több hullámban érkezőket leginkább az egyház kovácsolta közösséggé, őrizte őket hitükben és magyarságukban. Áprilisban rövid pár hét alatt több közösséget látogatott meg. A sajtóból értesülhettünk annak részleteiről. Kérjük, ossza meg az erdélyi olvasókkal is élményeit!

Cs. F.: Az amerikai kivándorlást követően létrejött egyházi közösségek felbecsülhetetlen szolgálatot tettek a hit és a magyarságtudat őrzésében. Miklósházy Attila püspök könyvében – A tengerentúli emigráns magyar katolikus egyházi közösségek története Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában (Szent István Társulat 2008) – számba veszi az egyházközségek történetét az említett kontinenseken. Tisztelettel adózhatunk az ott élő magyarság elődei előtt. Közösségeik nagy áldozattal hozták létre és tartják fenn templomaikat. Ma az Amerikai Egyesült Államokban 16, Kanadában 12 élő magyar egyházközséget tartunk nyilván. A rendszeresen fölkeresett közösségek, miséző helyek száma ennél jóval több. Pillanatnyilag külföldön mintegy 60 magyar egyházi közösségben dolgozunk, és 75 magyar, illetve magyarul beszélő pap áll kifejezetten magyar lelkipásztori szolgálatban, bár a magyar papok száma külföldön még mindig meghaladja a 220-at. Lelkipásztori szolgálatunk, tevékenységünk összehangolására Amerikában is magyar papi konferenciát szerveztünk, Kiss Barnabás OFM, detroiti plébános személyében amerikai magyar delegátust neveztem ki, akit az AEÁ-beli püspöki konferencia megerősített tisztségében. Az idén nyáron tett első amerikai lelkipásztori utam alkalmából tartott közös lelki napon pasztorális kérdésekkel foglalkoztunk, a konfraternitást igyekeztünk erősíteni, ezzel is az egységet szolgálni. A magyar katolikus közösségek anyagi önállósága, önfenntartása jó alapul szolgál a lelki élet kibontakozására. A hívek áldozatkészsége sok évtizedes hagyományokon alapszik. A második és harmadik generáció is ragaszkodik egyházához. Viszont az egyháznak, a lelkésznek is alkalmazkodnia kell a realitásokhoz: a bekövetkezett nyelvváltáshoz, azaz angol nyelven is kell szólniuk, misézniük. Soraikból hivatások is fakadtak, de közülük már kevesen vállalják a magyar nyelvű szolgálatot. Dél-Amerikában a bencés hagyományokkal rendelkező Sao Paulo-i brazíliai és az argentínai fővárosban lévő magyar katolikus közösségi élet emelkedik ki. Ez utóbbi helyen, Buenos Airesben a Mindszentynum és a Hungaria köré csoportosul az egyházi élet. Örömmel említem, hogy a magyar piarista rend megértő támogatásának köszönhetően rövidesen ez utóbbi helyen is állandó lelkész szolgálja a magyar hívek lelki épülését, pasztorációját.

M. J.: Az augusztusi ausztráliai utazás örömteli egybeesés volt a sydney-i ifjúsági világtalálkozóval. Az ausztráliai magyar egyházközségek a „legújabbak”, és az óhazától legtávolabbra esnek. Rendszeres lelkipásztori ellátásuk is csak az 1950-es években valósult meg…

Cs. F.: Ez az utazás igen nagy ajándék volt számomra. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából vettem részt a fiatalok e rendkívüli eseményén. Szavakban alig kifejezhető élmény volt látni azt a lelkesedést, ragaszkodást, amellyel a szentatyát fogadták, övezték. Adelaide-ban, Melbourne-ben, Sydneyben vettem részt a világifjúsági találkozó előkészítőin, illetve rendezvényén. Korábban, száműzetése idején Mindszenty József hercegprímás, majd elődöm, Miklósházy Attila is fölkereste az ottani magyar közösségeket, bátorította, lelkiekben erősítette azokat. A civil s vele együtt az egyházi szerveződéseknek is szép hagyományai vannak. Adelaide-ban fél évszázaddal ezelőtt jött létre s azóta is elismerésre méltóan működik magyar egyházi közösség. Ugyancsak magyar siker a Melbourne-ben működő Szent István Központ, Sydney-ben a Szent Erzsébet- otthon. Az előbbiekhez hasonlóan Camberrában és még többfelé is tartanak magyar szentmiséket. Nagy öröm: az elmúlt pár év során sikerült három fiatal lelkészt megnyerni az ausztráliai magyar szolgálatra.

M. J.: A Szentszék dekrétumai hangsúlyozzák az emigránsok anyaegyházhoz való kötődését, az anyaegyház és a befogadó egyház együttműködését. Ugyanakkor a befogadó országoktól is fokozottabban elvárja, hogy odaadóan gondoskodjanak lelkipásztori szolgálatukról. Hogyan valósul meg ez a gyakorlatban?

Cs. F.: A katolikus egyház mindenkor gondoskodni kívánt a kivándorlók rendszeres pasztorációjáról. Gondoljunk csak arra, hogy a 19. század végén és a 20. század elején a nagy tömegekben Amerikába érkező olaszokkal papok is kivándoroltak, köztük Giovanni Battista Scalabrini, akit Apor Vilmos püspökkel avattak boldoggá Rómában. Az amerikai, kanadai magyar közösségeket is rendszeresen fölkeresték az anyaegyház papjai (Nyisztor Zoltán, Bangha Béla) és főpásztorai, majd papokat küldtek szolgálatukra. A II. világháború után a Vatikán elsőként intézkedett az emigránsok, száműzöttek megsegítése érdekében. Később, 1969- ben a II. vatikáni zsinat határozata értelmében megjelent az Instructio de Pastoralis migratorum cura, amely a helyi püspök joghatósága alá helyezte az idegen nyelvű lelkipásztori szolgálatot, missziók felállítását és emigráns püspökök kinevezését is lehetővé tette. Megerősítette, kihangsúlyozta az anyaegyház és a befogadó egyház közös felelősségét irántuk. A második világháború után a keleti tömbhöz tartozó országok esetében – az ismert politikai korlátozások miatt – az anyaország egyháza nem gondoskodhatott szabadon a külföldön élő magyar hívekről. Ez akkor nem is volt kívánatos! Erre csak a kilencvenes években bekövetkezett politikai változások után nyílt lehetőség. Ezért 1945-ben a Vatikán előbb delegátusokat bízott meg az emigráns magyarok lelki gondozásának megszervezésével, később, 1983-tól külföldi magyar püspök kinevezésével is (Irányi László) erősítette a külföldön élő magyarok lelki gondozását és bizonyos fokig kötődését az anyaegyházhoz, amelytől az ismert okok miatt elszakadni kényszerültek. A nyugati diaszpórában lévő katolikus magyar közösségek – utazásaim során erről számtalanszor megbizonyosodhattam – örömmel fogadták a szentatya legutóbbi intézkedését, miszerint (személyemben) egy külföldi magyar papot nevezett ki esztergom-budapesti segédpüspöknek, aki aztán a magyar katolikus egyház ősi központjából – hiszen Esztergom minden magyar egyház anyja, tanítója és feje –, mintegy a magyar egyház szívéből igyekszik ellátni a külföldi magyarok lelki gondozását. Ez viszont nem változtat azon az állapoton, miszerint a nyugati magyar egyházközségek és azok papjai továbbra is a befogadó országok egyházainak fennhatósága alatt működnek, amint ezt a legutóbbi, 2004- ben megjelent Krisztus szeretete az elvándorlók iránt című vatikáni dokumentum is szabályozza. E dokumentum értelmében és szellemében kerestem föl a meglátogatott területek egyházi vezetőit, tájékozódtam tapasztalataikról, s a magam részéről én is tájékoztattam őket a magyar egyház által rám bízott küldetésről, feladatomról, és felajánlottam nekik további segítségemet. Sokfelé örömmel tapasztaltam a közösségeink iránt tanúsított jóindulatot és támogatást, de a paphiány és a beolvadás nekik is, nekem is komoly gondot jelent. Hiszem, hogy együttműködésünk a jövőben még gyümölcsözőbb lesz.

M. J.: Sokszor elmondtuk, hogy egyházaink magyarságmegtartó ereje, lehetősége mind az elszakított területeken, mind a diaszpórában felbecsülhetetlen jelentőségű. Hogyan töltik be, milyen lehetőségek révén valósíthatják meg e nemzeti célkitűzést?

Cs. F.: Kezdjük talán azzal, hogy identitásunk megőrzését leginkább a közösség teszi lehetővé, az a közeg, amelyben nyelvünket, szokásainkat, hagyományainkat gyakorolhatjuk, éltethetjük. Ennek egyik legfontosabb támpillére az anyanyelvi szentmise, az egyházi közösség, amelynek keretében szélesebbre tárhatjuk a kapukat a nemzeti történelmi hagyományok, a népi kultúra, a társasági élet irányába, ernyőszervezetként fogadunk be minden olyan tevékenységet, eseményt, amely keresztény értékrendünkkel összhangban áll. Emellett igen fontos, azt mondanám, lényeges eleme a kapcsolattartás. Gyakori módja ennek az egyházközségi körlevél, értesítő, amely azokhoz is eljuttatható, akik távolság vagy közömbösség miatt nem jár(hat)nak szentmisére, rendezvényeinkre. A lényeg, hogy ne legyünk passzívak! A misszió nemcsak azt jelenti, hogy kitárjuk a templom kapuit és szeretettel fogadjuk az oda betérőket, hanem elsősorban azt, hogy a lelkész, a hívek maguk is keresik társaikat! Nekünk törődnünk kell egymással és járnunk kell híveink után! Erre sok lehetőség, eszköz és mód kínálkozik. Segítségünkre lehet például a magyar emigráció egyik legfontosabb intézménye, a sok évtizedes múltra visszatekintő cserkészmozgalom, amelynek életében, tevékenységében az Isten, a haza és embertárs szolgálatának nemes eszménye mindig meghatározó, kohéziós erővel rendelkezik. Segíthetnek a világi szervezetek, a magyar közösségi házak, a kulturális egyesületek, amelyek összejövetelei, rendezvényei keretében magunk is kezdeményező, meghatározó szerepet tölthetünk be. Látnunk kell azonban, hogy emigráns magyar közösségeinkbe is betör a globalizáció szemlélete, annak a veszélye, hogy az integráció sok esetben asszimilációhoz, nemzeti és vallási sajátosságaink, értékes hagyományaink feladásához, elvesztéséhez vezet; különösen a fiatalság körében, amelyet – elsősorban Ausztráliában, de Észak- Amerikában is – ide-oda ránt a munkahelykeresés kényszere, az a mobilizációs életmód, amely gyökereiket szaggatja, őket a szülőháztól, szüleiktől is messze ragadja. Róluk sem szabad lemondanunk! Számunkra minden magyar fontos, és egyetlen egy sem veszhet el mulasztásaink miatt. Különben fennáll a veszélye annak, hogy előbb-utóbb beolvadnak, felszívódnak környezetükben, és még hitüket is elveszítik. Szent István királytól kapott szellemi örökségünk megőrzése külföldön sem csak a papság, az egyház feladata! Hitünk és magyarságunk megőrzése csak közös akarattal és összefogással valósulhat meg.

M. J.: Köszönjük a beszélgetést, az erdélyi magyarság, különösképpen az itt is diaszpórává apadó kisközösségekben jól hasznosítható információkat. A Keresztény Szó szerkesztősége és olvasói nevében Isten áldását kérjük főpásztori szolgálatára. Kérjük a Mindenhatót, árassza el kegyelmi ajándékaival, hogy sok-sok éven át végezhesse missziós munkáját a világon szétszórt magyarság körében!